Nevezetességek, hírességek

 

Esterházy kastély

Horhy Mihály

Farkas Gyula

Sallay László tojáspatkoló kovácsmester

II. Világháborús emlékmű

 

 

Horhy Mihály

 

 

            (Dicske, 1780. szept. 24. – Pest, 1856. febr. 5.) mezőgazdász. A magyar mezőgazdaság gépesítésének egyik úttörője. Iskoláit Nyitrán és Pozsonyban végezte, mezőgazdasági és természettudományi tanulmányokat a bécsi egyetemen folytatott. Itt ismerkedett meg gróf Zichy Istvánnal, aki titkárként alkalmazta, majd 1805-ben a palotai és a csicsói birtokának kormányzásával bízta meg. 1816-ban gróf Esterházy János főispán a Veszprém megyei, 1827-ben valamennyi birtokának irányítását rábízta. 1823-ban és 1841-ben Európa több országában tanulmányozta a juhtenyésztést. 1852-ben Angliából arató- és cséplőgépeket hozott be. Várpalotán írta meg kéziratban hátrahagyott, a zirci apátság könyvtárában őrzött Flora Bakonyiensis (Palotae, 1815.) című munkáját. Elnöke volt a Magyar Gazdasági Egyesület két szakosztályának.

            A jakabszállási uradalomban a 19. század első felében tőkés üzemszervezési folyamat ment végbe. A puszta bérlője Horhy Mihály a gazdaságban váltógazdálkodást vezetett be. Horhy nevéhez fűződik az istállózó állattenyésztés meghonosítása, a rendszeres trágyázás bevezetése, a nagyüzemi kukorica termesztés kialakítása. A majorsági kukorica termelés Horhy példája nyomán kezdett elterjedni a Fejér megyei uradalmakban, de a gazdaságszervezés területén végzett munkáit is példamutatónak tekintették. Meghonosította a tejtermelést, s a kiváló gyapjúhozamú juhtenyésztést továbbfejlesztette. 1851-ben beutazta Angliát, s ott cséplőgépet és gőzekét vásárolt. Az uradalom reformkorban megkezdett modernizálása az 1850-es évek elején is folytatódott. Horhy a homoktalaj megkötésére erdőt és szőlőt is telepített.

 

Vissza a lap tetejére

 

 

Sallay László tojáspatkoló kovácsmester

 

 

Bevezetés

 

            A Mezőföldhöz tartozó Sárosdon, a falu és a környék népének nagy megelégedésére, még hetvenkét éves korában is, a tőle megszokott kiváló munkát végez Sallay László kovácsmester.

            Ezerkilencszáztizenkettő december 24-én született ikertestvérével, Jánossal együtt, Seregélyes községben.

            Munkásságának széles köre és szép kivitele már régóta messze földre elvitte a hírét. Sokan ismerik, mint gyógypatkoló mestert, mint díszmű kovácsot, vagy mint tojáspatkoló művészt. Egyik-másik tevékenységéről már sok érdekes cikk jelent meg a magyar és a külföldi sajtóban. A Magyar Televíziónak a „Tojáspatkoló” c. műsorában is szerepelt, de összefoglalva egészében életéről és munkásságáról még nem írtak.

            Ezt a hiányt, a teljesség igénye nélkül, szeretné pótolni ez a munka. Annál is inkább, mert úgy a Mezőföldről, mint lassan az egész országból eltűnnek, és a múlt homályos emlékeivé válnak ezek a szakmájukban és képességeikben ma már alig található univerzális mesterek.

 

Így kezdődött

 

            Sallay Lászlót már a származása is segítette, irányította, sőt túlzás nélkül mondhatom, hivatottá tette a kovácsmesterségre. A nagyapja is ezt a mesterséget folytatta és az édesapja is, Békés megyében, Gyulán, elismert kovácsmester volt. Ő itt nem csupán, mint általános kovács dolgozott közmegelégedésre, de katonai szolgálata folyamán a 17-ik gyalogezrednél fegyvermesteri címet és sok tapasztalatot szerzett. A nősülése folyamán jutott a Fejér megyei Seregélyes községbe. Itt terebélyesedett ki az a mesterségbeli sokoldalúsága és tudása, ami id. Sallay László nevét fenntartotta ezen a környéken.

            Id. Sallay László feleségével, Kiss Évával, nehéz gazdasági viszonyok között kezdte meg a munkáját Seregélyesen. Nemcsak lakóházat, de műhelyt is bérelniük kellett. Tíz gyermekük született. Öt leány és öt fiú. Az öt fiúgyermeknek ipart adtak a kezébe. István, László, János és József a kovács szakmát választották, Imre szabó lett. Nem csupán a szükség, de az érdeklődés is irányította a fiúk többségét a kovács szakma felé. Apjuk munkáját figyelve elbűvölte őket az izzó vas formálása és az alkotás öröme. Így érthetően igen gyorsan és magas szinten sajátították el a mesterséget. Ezen belül nem csupán a kovács munkát, de szinte mindenféle tudást birtokolni akartak, ami a fémekkel volt kapcsolatos. Erre nagy szükség is volt, mert nemcsak az ekevas kiverés, lópatkolás, sínhúzás és egyéb mezőgazdasági eszközjavítás tartozott hozzájuk, de a faliórától a varrógépig és a szivattyútól a gramofonig, minden fémből készült tárgy javítása is rájuk tartozott. Talán mindez ma furcsán hangzik, de a XX. század elején ezt minden falusi lakos és kovácsmester is természetesnek vette.

            Ilyen inspirációk indítják Sallay Lászlót még gyermekfejjel a gépészek örök álmának, a perpetuum mobilének a megalkotására. Ez érthetően nem sikerülhetett neki, de alkotókészségére jellemző, hogy a szerény felszereltségű műhelyükben komplikált szerkezeteket csinált. Előfordult az is, hogy a hozzá javításra vitt svájci gyártmányú gramofont nem csak javította, de annak minden alkatrészét milliméter pontosságra elkészítette és új gramofont csinált magának.

            Ez a gondolkodásmód indítja István bátyját is egy kisméretű, hibátlanul működő gőzgép alkotására. Ugyancsak ő a későbbiekben egy iparos társával, Bognár István bognár mesterrel elkészíti a 1/6-os nagyságban azt a rugós elsősaroglyájú suberos, fuvaros és parasztkocsit, ami a XX. sz. elején jellegzetes volt Fehérváron és környékén.

            Mindez érthető is volt a Sallay gyermekek részéről, mert örökölték, illetve átvették apjuk újító és alkotó szellemét. Melynek széles körére jellemző volt, hogy id. Sallay László elsőként hoz össze a seregélyesi műhelyében egy kifogástalanul működő tejszeparátort. Az Országos Magyar Tejipari Központ megrendelésére ebből ötszáz db-ot el is készítettek. Ekkor a csepeli WM. gyár felfigyelt a találmányra, és 5 %-os haszonrészesedést ígért id. Sallay Lászlónak a gyártási jogért, de nem tudtak megegyezni. A továbbiakban a csepeli gyár egy kicsit módosítva a formán, megkezdte nagy szériában a gyártását. Ezzel érthetően kisiparilag nem lehetett a versenyt bírni.

            1931-ben ifj. Sallay László a székesfehérvári ipartestület illetékes bizottsága előtt sikeres vizsgát tett a kovács szakmából, és mint fiatal 19 éves segéd tovább dolgozott az édesapja seregélyesi műhelyében.

            Id. Sallay László 1939-ben meghalt. Négy, ízig-vérig jó kovácsot hagyott maga után. Sajnos a legfiatalabbat, Józsefet a II. világháború vége felé Seregélyesen, mint hadifoglyot jogtalanul és méltatlanul agyonlőtték.

            Id. Sallay Lászlónét, Kiss Évát 1963-ban kísérték ki utolsó útjára a seregélyesi református temetőbe. Tízgyermekes anyát temetett a tiszteletes úr. A méltatására elmondott beszéd részletei: „Tíz karéj kenyér, tíz pár cipő…”, még ma is emlékezetesek.

 

A katonaság

 

            Sallay Lászlót 1934-ben hívták be katonának Székesfehérvárra, a II. huszárezredhez. A kornak megfelelő szigorú alapkiképzés után a bevonultak közül több kovácssegéddel próbapatkoltatást végeztettek az ezred patkolómesterei. A seregélyesi műhely jó alapnak bizonyult. Csak őt és egy fehérvári kovácslegényt tartottak meg a patkoldába. Ami akkor egy nagy elismerést, de egyben rengeteg felelősségteljes munkát is jelentett. Mindenesetre a szakszerű patkolással kapcsolatban ez a hely egy olyan fejlődési lehetőséget nyújtott, ami csak nagyon keveseknek adatott meg. Nem csupán a legkülönfélébb patájú lovakat kellett a patkolómesterek ellenőrzése és irányítása mellett megpatkolnia, hanem munkájának minősége miatt rövidesen a tisztek lovait is patkolnia kellett. A huszártisztek pedig nem csak jó, de nagyon mutatós munkát is követeltek.

            A lovasság ekkor még a hadseregnek egy fontos egysége volt. Sallay Lászlót a beteg, illetve rendellenesen álló paták gyógyítására és helyrehozatalára is kiképezte a katonaság. Ebből a célból gyógypatkolói tanfolyamra kötelezték. Ennek sikeres elvégzése után Horváth Mihály katonai főállatorvos, ezredes előtt, kitűnő eredménnyel gyógypatkoló kovács mestervizsgát tett. Ezzel a rengeteg gyakorlati fogás mellett, a pata élettanának is kiváló ismerője lett. Az itt megszerzett tudását a későbbiekben, mint önálló kovácsmester sikeresen alkalmazta. Rengeteg olyan lovat meggyógyított, melyeket gazdáik a különböző patabajok miatt már a vágóhídra szántak.

            A kovácsnak a katonaságnál, hogy milyen sokoldalúnak kellett lennie, azt mondja el maga a mester: „Fehérvárról Komáromba helyezték át az egységünket. Az őrmesterünknek, miután minden apró-cseprő dolgot, még az óráját is megcsináltam, jó embere lettem, és csak „Lacikámnak” titulált. Egyszer Komárom mellett Paula majorban, ömlesztett állapotban, egy lópokrócban átadott nekem egy írógépet, mondván: „Lacikám, a mechánikus nem bír ezzel a vacakkal, de te majd megcsinálod.” Mi tagadás, ez a kívánság egy kicsit gondolkodóba ejtett. Ugyanis Seregélyesen hoztak hozzánk ezernyi dolgot megcsináltatni, de írógépet azt nem. Így hát meg kellett ismerkednem olyasmivel belülről, amit addig még kívülről se sokat láttam. Eleinte nehezen ment, de hamarosan rájöttem a működési elvére és észrevettem, hogy egy hajszálnyi repedés van a lapos rugóján, aminek következtében annak már nincs ereje. Pontos méretet vettem róla és a Paula majori kovácsműhelyben egy törött kaszanyakból kovácsoltam egyet és olajban leedzettem. Összeraktam és vittem az őrmesternek, aki nagyon megörült, mert a gép jól működött. Aztán kedélyesen megveregette a vállamat és megdicsért: „Tudtam én azt Lacikám, hogy te ezt megcsinálod.”

            Szolgálati idejének leteltekor mindent ígértek, hogy maradjon, de Sallay László a szakmájában önállóságra törekedett.

 

Önálló műhely Sárosdon

 

            Leszerelése után 1938-ig az apja seregélyesi műhelyében dolgozott. Ez évben vette feleségül Horváth Juliannát. Aki egész életen át hűséges feleségének és segítőtársának bizonyult. A nősülése után érthetően önállósítani szerette volna magát. Mint kovács, ezt Seregélyesen nem tehette meg, mert a saját testvéreinek, kikkel mindig is a legjobb viszonyban volt, nem akart konkurenciát teremteni. Így először Budapestre ment egy fegyvergyárba. Itt azonban a munka egyhangúsága miatt nem érezte jól magát. E mellett az édesapja se tudott belenyugodni abba, hogy a kovácsmesterségben univerzális tudású László fia ne követhesse őt a nyomdokain. Szerencsére 1939-ben a szomszéd Sárosd község meghirdette bérbeadásra azt a köztulajdonú épületét a Fő utcán, amibe valamikor apa-állatok voltak, de később kovácsmesterek is dolgoztak itt. Sallay László élt is ezzel a lehetőséggel és az apja is segítette az önálló műhely felszerelésében.

            Amire igen nagy szükség is volt, mert ez a régi köztulajdonú épület, és az öreg műhely, minden szempontból javításra szorult. A munka beindításával igyekeznie is kellett, mert nem egyedül volt itt kovács.

 

Legyőzi a konkurenciát

 

            Először is a gazdaközösséget kellett megnyernie. Ez nem volt egyszerű, mert rajta kívül még négy kovács volt itt Sárosdon és ezeknek már mind megvoltak a maguk üzletfelei. Ráadásul a komolyabb felszereltségű gazda itt nagyon kevés volt. Mindössze 25-30 kétlovas paraszt, kiknek a földterülete átlagban a 20 kat. holdat sem haladta meg. A többi 1 lovat, vagy 2 tehenet hajtó kisparaszt, vagy aratni, masinázni járó zsellér volt. Ennek az volt a magyarázata, hogy a nyolcezer hold területű Sárosd községben 7400 hold a nagybirtokok része volt és csak 600 hold jutott a falu népének. Tehát Sallay Lászlónak olyan munkát kellett jutányos áron produkálnia, hogy a falu határán kívülről is hozzá jöjjenek, és a már itt dolgozó négy kováccsal szemben is eredményesen vegye fel a versenyt.

            Az a szorgalom és ügyesség, továbbá széleskörű gyakorlati tudás, amit a seregélyesi műhelyből magával hozott, csakhamar megérlelte a gyümölcsét. Ehhez még nagyon eredményesen hozzájárult a katonai patkoldában elsajátított és itt a környéken minden kovácsmestert felülmúló patkolási tudása. Súlyt fektetett nagyon arra, hogy ne csak jó, de szép is legyen az a munka, ami az ő műhelyéből kikerül.

            Tisztában volt vele, hogy ha kicsi is ez a Sárosd, de a vásárai igen nagyok és a messze földről idesereglett gazdák ugyancsak mustrálgatják egymás fogatát. Sokan eladás előtt új patkókat verettek a lovukra, hogy az jobban mutasson. E mellett tudta a Sallay mester azt is, hogy nagyobb lakodalmakban sok jó fogat összegyűlik, s itt a gazdák nemcsak a felsallangozott, táncoló lovak fejét nézték, de szembetűntek a szépen faragott patákon a könnyű, formás vasak és az ízlésesen bevasalt új kocsik is. Az ilyen látványok bizony szíven ütötték a parasztembert, mert akkor is volt ám divat! A mezőföldi gazdáknak mindig sajátjuk volt a rátartiság, a cicoma, vagy ahogy errefelé mondják, a „tüntetés”. S ha a lováról, fogatáról volt szó, akkor meg kiváltképpen. Hiszen legtöbbször ezután ítélték meg a gazdát.

            A gazdák között híre ment a jó és mutatós munkájának. Egyre többen keresték fel távolról is, és a helybeli gazdák többsége is pár éven belül nála dolgoztatott.

            Felfigyeltek rá a környék uradalmai is. Bár ezeknek kovácsai és jól felszerelt műhelyei voltak, mégis a Sallay mestertől rendelték meg a magtakaró és középnehéz fogas szükségletüket, mert itt ugyanazért az árért erősebbet és jobbat kaptak.

            Már a beindulásának első éveiben, itt a helybeli gazdáknak és az Eszterházi uradalomnak 35 db lókapát kellett csinálnia. Ezeket maga tervezte, és a gyakorlatban messze felülmúlták az addig használt lókapákat. Szinte elnyűhetetlenek voltak, Sárosd és környékén még ma is használják őket.

            Természetesen mindez, és egyéb vállalások tömegei rengeteg munkát adtak. Egy, illetve két segéddel dolgozott ebben az időben, és ha ezeknek a munkaideje lejárt, akkor a mester felesége lépett a helyükbe és késő estig ment a munka. Hajnali kettőkor meg újra kezdtek, és mire a segédek megjöttek, már rengeteg munka kész volt. Bizony ez az öreg üllő a Sallay házaspár hihetetlen erőfeszítéséről és példamutató összefogásáról tudna mesélni.

 

Inasok és segédek

 

            Kilenc inast tanított meg a mesterségre. A szakmára képezte, és nem a ház körül dolgoztatta őket. A műhelyben viszont a lustálkodást nem tűrte náluk, mert a munka ritmusa szorgalmat, odafigyelést és gyorsaságot kívánt. Tudta a mester, hogy a nála tanult fiatalok csak ezeknek a tulajdonságoknak a birtokában állhatnak majd helyt a szakmában. Jó kovács illetve vasmunkás lett valamennyiből. Sárosdon jelenleg is a jakabszállási kovácsműhelyben az ő tanítványai dolgoznak és munkájukat mindenki dicséri.

 

A műhely felszereltsége

 

            Sallay László kovácsműhelye a kornak megfelelő összes szükséges eszközzel fel volt szerelve. Ezeket pár éve egy szép néprajzi munkában Major Tamás már feldolgozta, és így ismétlésekbe bocsátkozni nem kívánok. Az azonban feltétlenül említést érdemel – hiszen a mester sikereihez ez sokban hozzájárult -, hogy szinte minden kéziszerszámot a műhelyébe maga készített el. Ezzel biztosította, hogy minden munkához a megfelelő speciális szerszáma volt. Továbbá, hogy azok úgy álltak a kezéhez, hogy a legjobb teljesítményt tudja elérni a különféle munkáknál. Ez a mesterségbeli képessége is univerzális tudásra mutat a szakmán belül.

 

Terményért is dolgozott

 

            Tisztába volt a mester azzal is, hogy a gazdák a harmincas évek végén, illetve a negyvenes években nehezen jutottak készpénzhez. Ezért főleg a helybeliekkel terményben is szívesen megegyezett. Különösen jó volt ez a módszer a II. világháborút követő inflációs időkben, mikor máról-holnapra értéktelenedett el a pengő. Az ekevas kiverésnél egy fogatoseke vasélesítéséért 2 kg búzát kért. Ezzel, normális talajviszonyoknál a gazda egy magyar holdat tudott felszántani. Ezért olyan vállalásai is voltak, hogy ahány magyar holdja volt a gazdának, annyiszor 2 kg búzát adott az ekevas kiveréséért évente a cséplés után.

            Patkolni is szokott terményért rendszeresen. Egy patkót 10 kg kukoricáért, vagy 8 kg búzáért vert fel.

            A terményért történő munka már csak azért is hasznos volt, mert ez biztosította a mester családjának kenyerét és sokban hozzájárult az állatainak eltartásához is. Ugyanis a Sallay család Sárosdon tekintélyes méretű állattartással is foglalkozott.

            Szép baromfiállományuk volt mindig, és több sertést hizlaltak fel évente, mint sok nagygazda. Természetesen, mint ez időben minden falusi kovácsmesternek, kisebb földterületük és szőlőjük is volt, ahol mintaszerűen gazdálkodtak.

 

Anyagbeszerzés

 

            A munka folyamatos menetének döntő fontosságú része volt, hogy az anyagbeszerzés kedvező áron történjen. Ugyanis, ha drága vasanyagból kellett volna dolgoznia, akkor emelnie kellett volna a munkadíjat is. S ezt mindenképp igyekezett elkerülni, mert a munkáltatók többsége kispénzű falusi ember volt.

Többségében Székesfehérváron a Rácz utcában vette a hulladék vasat és abból dolgozott. A szakértelem itt az anyag kiválasztásánál nagyon fontos volt. Pillanatok alatt fel kellett mérnie, hogy milyen méretű anyag mire jó és mennyi kell belőle. Tehát itt Sallay Lászlónak nem csupán jó kovácsnak, de szellemileg rátermett kalkulatív készségű üzletembernek is kellett lennie, mert különben menthetetlenül ráfizet és elnyeli a konkurencia.

            Ezenkívül volt a sok hozott vas. Vagyis mikor valaki a hóna alatt egy vasdarabbal állított be a műhelybe és elmondta az igényét, hogy abból mit szeretne csináltatni. Patkót-e a lovára, pántot-e a disznóól ajtajára, vagy rácsot a kamraablakára stb. Vajon mondta-e, mondhatta-e Sallay László, hogy ezt nem tudom megcsinálni, vagy ez a hozott anyag lágy, vagy rideg? Bizony nem mondta! Már csak azért se, mert ebben volt a virtus. Itt sült ki, hogy kovács-e a kovács? Alakítani, lágyítani, vagy keményíteni azt a vasat úgy, ahogy azt kellett. Bizony közvetlen a háború után bekövetkezett rossz minőségű anyagellátás közepette ez nem volt gyerekjáték.

            Még szerencse, illetve Sallay mester előrelátására valló tény, hogy még a II. világháború végén, amint a pénz elértéktelenedését észlelte, minden rendelkezésére álló tőkéjét vasanyagba fektette és az meg is maradt.

 

Menekülése a nyilas hadseregből

 

            A II. világháború alatt többször is behívták katonai szolgálatra. Időnként azonban felmentést is kapott, mert munkájára igen nagy szükség volt itthon is a községben. Utoljára 1944 vége felé, már a nyilasok által irányított hadseregbe hívták be. Innen, amint lehetősége adódott, izgalmas körülmények között, sikerült megszöknie és hazajött a családjához a háború által tökéletesen feldúlt Sárosd községbe.

 

Újrakezd Sárosdon

 

            Bizony újra kellett kezdeni, mert a községen többször is átvonuló front, a faluban dúló harcok pusztító hatással voltak. Érthetően sok minden tönkrement, illetve eltűnt. Ajtók beszakadva, ablakok betörve. A műhelyt, amilyen gyorsan csak lehetett, rendbe tette a mester és az elveszett szerszámokat pótolta. Rendkívül nagy szüksége is volt a falunak ebben a lerombolt állapotban a kovácsra, hiszen a legtöbb eszközt javítani, vagy pótolni kellett.

            Szerencsére a felvásárolt vasanyag nagy része megmaradt és a munka teljes lendülettel megindulhatott. Erre a Sallay családnak múlhatatlanul szüksége is volt, mert saját otthonra és műhelyre törekedtek. Az akkori nehéz helyzetben ez egy rendkívüli feladat volt. A család is nagyobb lett, 1942-ben született Éva lányuk és 1945-ben László fiuk. Sárosd legforgalmasabb központi részén a Koloszár féle ősi telek egy részét megvették, és ide építkeztek. Az új lakásukba és műhelyükbe 1949-ben már be is költöztek. Az építkezés költségeinek az előteremtése rengeteg munkát igényelt. Ehhez nagyon sok új mezőgazdasági eszköz készítése is hozzájárult, meg a patkolások számának növekedése is. Közvetlen a földosztás után a gépesítés még nagyon kezdeti fokon állt. Lassanként sok újgazda is fogathoz jutott, a régi középparasztságnak pedig növekedett a földterülete és a fogatereje is. E mellett aki adott a fogatára, az messziről is eljött ide vasaltatni.

            A gyógykovács mesteri tudását most tudta igazán érvényesíteni a mester. A háborúban nagyon sok lónak tönkrement a patája és gyógyításra szorultak. Sárosd község abban a szerencsés helyzetben volt, hogy Dr. Ürge Ferencz a megye egyik legnagyobb tudású szakembere végezte itt az állatorvosi teendőit. Dr. Ürge Ferencz annál az ezrednél volt, ahol Sallay László a gyógykovács mesteri ténykedését folytatta. Így érthetően a patabajokkal az állatorvos úr Sallay Lászlóhoz küldte a sántító lovak sokaságát.

 

Átmeneti visszaesés

 

            Az ötvenes évek elején mutatkozó negatív jelenségek Sallay László műhelyére is hatással voltak. Sokan elmenekültek a földtől, és az iparba a városok felé orientálódtak. Új mezőgazdasági eszközöket egyre kevesebben csináltattak és a lóállomány is rohamosan csökkenni kezdett. A többsége a munkáknak kéziszerszám élezések és egyéb kisebb javítások voltak. A kereseti adót pedig, főleg segédek tartása esetén, annyira megemelték, hogy ebben a formában céltalanná vált a munka. Tehát kénytelen volt egy ideig inas, illetve segéd nélkül tevékenykedni.

            Ez azonban nem jelentette azt, hogy üres lett volna a műhely. Bizony örülne most a kultúrfelelős, ha annyian látogatnák naponta a kultúrházat, mint akkor Sallay László műhelyét. Főleg télen, és mindenről előjött a szó. A legtöbbje nem csináltatott semmit, csak élvezték a kovácsmesterség fortélyait és beszélgettek. A parasztoktól a napszámosokig és az utászoktól a plébános úrig, itt mindenki helyet talált, s néha volt olyan mókázás, hogy még ma is megemlegetik.

 

Megjelennek a sportlovak

 

            Az átmeneti nehézségek megszűnése után a megrendelések megint növekedtek. E mellett a boltban vásárolt minden új mező- és erdőgazdasági kéziszerszámot egyenesen a műhelybe kellett vinni, hogy azt egyáltalán használni lehessen. A helybeli termelőszövetkezet és áll. gazdaság megerősödésével is egyre több olyan kovácsmunka akadt, amihez Sallay László mesterségbeli tudása kellett.

            Nem csupán a lóállomány létszáma csökkent, de jól patkoló kovácsmester is alig akadt a környéken. A megmaradt lóállomány rátermett egyedeit, ahol erre a személyi és tárgyi feltételek biztosítva voltak, sport célokra készítették elő. Itt Sárosdon is Imre István kiváló lószakértő, az Egyetértés Termelőszövetkezet elnöke, közvetlenül a kovácsműhely melletti térségen lóugrató pályát építetett és itt tizenöt éven át rendkívül értékes ugrólovakat neveltetett. Ezekhez a szép sikerekhez hozzájárultak azok a szakszerű patakezelések és rendkívül könnyű patkók is, amivel Sallay László látta el az értékes lovakat.

            Ezerkilencszázötvenkilencben Sallay mester belépett a termelőszövetkezetbe, ahol nagyon sokirányú és igen hasznos kovácsmunkát végzett. Szakembereket is képezett ki az Egyetértés Termelőszövetkezet számára, e mellett munkaidő után, Sárosd lakosságának is dolgozott. A műhelyét modernizáltatta. Hegesztő készüléket és vill. fujtatót vásárolt.

            Észlelnie kellett a konkurencia teljes megszűnését. A patkoló kovácsok még a környék falvaiból is eltűntek. A meglevő 60-70 fogat messziről is idejön vasaltatni. Ez jelenleg kb. 130 lovat jelent, ami a Mezőföld 13 falujából jár ide patkóért. Idehozzák a közeli méntelepről a méneket is patkoltatni, de nagyobb helyekre, mint például a székesfehérvári sportlovak ménjeihez Sallay Lászlót úgy viszik el.

            Néha kritikus esetekben is segítségül hívták. Legtöbbször Imre István közvetítésével és segítségével, ki lótenyésztői és tréneri eredményei révén országos hírnévre és elismerésre tett szert. Egy ilyen rendkívül sürgős beavatkozást kellett végrehajtania Sallay mesternek a híres Sári pusztai lovasiskolánál, ahol közvetlenül a Moszkvai Olimpia előtt az egyik benevezett remek ló lesántult. Ezt az igen eredményes és egy kicsit humoros esetet mondja el maga a mester:

            „Az Imre Pista, a tsz. elnöke vitt el Sári pusztára. Amint a lovat megvezették előttem, a bicegéséből sejtettem, hogy valami apró kavics szorulhatott ennek az érzékeny állatnak a patája és a patkója közé. Ez be is igazolódott, amint levettem a vasat és a tapogatóval kitapintottam a fájós részt. Itt idő a gyógyításra már nem volt. Tehát a huszároknál tanult régi fogások egyikét kellett alkalmaznom. Az érzékeny részt hártya vékonyan letisztítottam és simára faragtam a pata felületét. Majd a jelenlévő igen sok nézőm közül kértem valakitől egy filc-kalapot, aminek a karimáját ollóval levágtam és egy pontos darabot szabtam belőle a pata és a patkó közé. A patkót visszaverve, kértem a kezelőit, hogy futtassák meg a paripát. Nyoma sem mutatkozott a sántításnak. Mindenki örült, még az is, akinek nem maradt kalap-karimája. Úgy hallottam, hogy a lóval kitűnő eredményt értek el a Moszkvai Olimpiászon.”

 

Patkolások

 

            Ahhoz, hogy valaki ennyi ideig és így tudjon patkolni, már nemcsak erő, egészség és szakmai készség kellett, hanem a lovak szeretete is. Közel hatvan évvel ezelőtt 13 éves korában verte fel az első patkót. Méghozzá hibátlanul! Ez bizony egyfajta kovácsavatás volt. Mint mondja: „Olyan boldog voltam a sikeres első patkolásomnak, hogy megcsókoltam a ló patáját.”

            Azóta több mint 220 ezer patkót vert fel. Hatalmas teljesítmény ez! Különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy egyetlen patkó helyes elkészítéséhez és felveréséhez mennyi energia kell. Hozzá figyelem és számítókészség, mert csupán abba a pár mm-es szarufalba szegelhetett. Itt nem lehetett tévedni, mert a szegtől megsebzett (megnyilazott ló) agyon is rúghatja a kovácsot. A pata előkészítése, faragása is igen nagy fizikumot kívánt, hát még a patkó méretre kovácsolása, ugyanis ezt kellett a patához igazítani és nem pedig fordítva. S mindezt 220 ezerszer! Még most 72 évesen is, töretlen lendülettel! Ez valóban világrekord!

            A huszároknál, ahol gyakorlott segítségei voltak, naponta 50 patkónál többet is felvert, de a magán műhelyébe is, ha szoros volt a helyzet elérte, sőt meg is haladta az 50-et. Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodni azon is, hogy a patkolás a Sallay mester munkájának csak egy része volt, mert az új eszközök és javítások elkészítése mellett, főleg száraz nyáron az ekevasak garmadáit kellett kivernie. Ezekből különösen az ujjnyi vastagra eltompult élű traktor ekevasak kiverései igényeltek sok munkát, de sok időt és energiát igényelt a rengeteg keréksínhúzás is, meg a többi ezernyi munka. Ha mindezt számításba vesszük, akkor érthetjük meg és hajthatunk fejet a patkolási teljesítménye előtt. S itt figyelembe kell vennünk azt is, hogy ami Sallay László műhelyében készült, az munka volt a javából!

 

Dísztárgyak kovácsolása

 

            Mint a kovácsolásnak mesterét, az anyagi jólét emelkedésével, egyre többen kérték fel különböző dísztárgyak elkészítésére. Sallay László már ifjú korában a seregélyesi műhelyben is kovácsolt dísztárgyakat. S azóta is bárki, bármilyen egyéni kívánsággal jött, a mester a kért tárgyat remekül elkészítette. Természetesen az ilyen idő és anyagigényes munkát meg is kellett fizetni. S a pénz jól is jött, mert a Sallay gyermekek is felnőttek. Családot alapítottak, házat építettek. Szerencséjükre mindez nekik már nem okozott annyi gondot, mert szüleik bőkezű segítségében részesültek.

            A hatvanas-hetvenes években olyan remek kovácsoltvas kerítések és kapuk sokasága készült el Sallay László műhelyében, hogy azok még egy évszázad múlva is emlékeztetni fognak alkotójuk nevére. A díszítések és formák rengeteg változatát is mind maga tervezte.
A művészi szinten elkészített kovácsoltvas csillárjai és gyertyatartói sok közintézménynek, templomnak vagy tehetős magánembernek féltett darabjai. Még Amerikába is eljutottak.

            Nagyon sokan rendeltek nála díszpatkót. Nem csupán vasból, amit gyönyörűen fényezett, de rézből, ezüstből, sőt aranyból is, ha valaki ilyen anyagot hozott. Nem csoda, hogy rengetegen rendeltek ezekből, mert szinte lelke volt ennek a kis tárgynak. A normál nagyságtól a miniatűrökig készültek ezek a varázslatosan szép patkók.

            Dégre a mezőföldi tájmúzeum számára egy patkó-történetet is csinált. Egy táblán kronológiai sorrendben vannak elhelyezve a patkók. A korabeli formák tökéletes másaiként a honfoglalástól napjainkig. Valamint a különféle gyógypatkók egész sora. Egy ugyanilyen a sárosdi műhelyének a falán is látható, és az itt megfordulók, főleg az iskolás gyermekek, előszeretettel tanulmányozzák.

            A szép díszpatkók sok jeles embernek is megtetszettek. Sallay László sokaknak, többek között a mindenki által szeretett és nagyra becsült Ortutay Gyulának is ajándékozott belőlük.

            A patkó már nagyon régóta egy kedves tárgy volt a magyar családoknál. Sok helyen szerencsét hozó mágikus erővel is felruházták. E sorok írója még jól emlékezik, hogy ötven évvel ezelőtt a legtöbb vidéki kúria előszobájának falát patkó díszítette. Amit a gyermekek véletlenül találtak, azt örömmel vitték haza, mert úgy tartották, hogy a patkó szerencsét hoz a ház népének, és ha eldobják, akkor a szerencséjüket dobják el. Az évszázados jakabszállási kastélynak még megvannak a patkó alakú ablakai.

            Erre a kedves régi szokásra emlékeztetnek még manapság is bennünket a karácsonyfákon függő „ezüst” és „arany”-patkók, valamint az újévi képeslapok szerencsepatkói.

 

A tojáspatkolás gyökerei

 

            Miután ez a kedvtelés Sallay László működését közel 60 év óta kíséri. S nála ez mindig a szépre törekvés jegyében folyt. Napjainkban azonban a sajtó és televízió egyes megnyilatkozása alapján, ez a régi szép népi-iparművészet a szenzációk és a rekordok betegségébe jutott. Annak érdekében, hogy ez a verseny kizárólag a szépre, illetve a szebbre törekvés jegyében folytatódjon, pár gondolattal rá szeretnék mutatni ennek ősiségére, értelmére és azokra a népi gyökerekre, melyekből ez fakad. A szerencsét hozó patkó körül kialakult régi népi hiedelmekről már írtam az előző fejezetben, de hogy közelebb jussunk a patkolt tojás értelmének megfejtéséhez, a tojással kapcsolatos ősi szokásokat is figyelembe kell vennünk.

            A tojással kapcsolatos szokások és hiedelmek az emberiség történetében évezredekre nyúlnak vissza. A kőkor indián asszonyai a kezükben tartották a szülés közben, hogy a gyermek sikeres legyen és védve minden gonosztól. Egy ilyen kultikus célra használt, rendkívül ritka megkövesedett tojásra én is rábukkantam a kanadai Ontarioban és ma is a birtokomat képezi.

            Azonban nem kell ilyen messze menni, mert itt nálunk is a régészeti ásatásoknál, főleg az Avar sírokban, mint mellékletet, a régészek többször megtalálják, s az nem ok nélkül került a halott mellé.

            A tojáshoz kötődő népszokások régi hagyományai még ma is élnek. Csak gondoljunk a tavaszt, az új életet jelző húsvéti tojásokra. Vagy egyéb, még mindig élő kedves népszokásunkra, mint pl. a mohai tikverő. Ezek mind fényes bizonyítékai annak, hogy a magyar nép hitt az új életet teremtő tojás mágikus erejében.

            Erre a jelképre, az életet rejtő tojásra teszi rá a kovács a szerencsét hozó patkót. Ebből adódik a patkolt tojás értelme, jelentése:

 

„Szerencsés élet”

 

            Az pedig, hogy a régi kovácsok és a régi parasztok azt mondogatták, hogy csak az az igazi kovács, aki a tojást is meg tudja patkolni, az ennek a szép népi iparművészetnek az ősiségére mutat, ami korunkban van újjászületőben. A Fejér megyeiek örömére 1925 óta itt a Mezőföldön.

 

Tojáspatkolás művészi szinten

 

            Sallay László a kemény fizikumot kívánó nehéz munkája mellett 1925 óta tojást is patkol. Mint mondja: „Tetszett a lópatkolásom a seregélyesi öreg parasztoknak és sokszor így évelődtek velem „jól van Laci, de a tojást mégse tudnád megpatkolni”.

            Ebbe én nem tudtam belenyugodni és elkezdtem „kísérletezni”. Szegény anyám jó néhány tojása megbánta, mire 13 éves koromban, az első patkót sikerült szabályszerűen rátennem a tojásra.”

            Ezzel azonban nem elégedett meg az ifjú kovácstanonc. Egyre több és főleg szebb patkókat patkolt rá a tojásra, 1928-ban a Székesfehérvári Ipartestület kiállításán már egy 18 patkós tojással mutatkozott be és első díjat nyert. A kiállítást megtekintő dr. Simon András országgyűlési képviselőnek megtetszett ez a szép, s főleg újszerű dolog és személyesen kijött Seregélyesre a fiatal Sallay Lászlóhoz. Rendelt is nála egyet és azt a következő év tavaszán eljuttatta a kormányzó kabinetirodájába. Az iroda vezetője pár nap múlva a következő szövegű levelet írja dr. Simon Andrásnak: „A Kormányzó Úr Őfőméltóságának átnyújtottam Sallay László kovácstanonc, seregélyesi lakos által készített és Nagyságod által hozzám juttatott patkós tojást. A szép munka elismerése mellett 25 pengő jutalomban részesítjük annak készítőjét.” Érthetően a fiatal tanonc büszke volt az elismerésre és örült a 25 pengőnek is. Hiszen azért akkor 4 db választási malacot, vagy 250 liter bort lehetett venni, de sok ideje nem volt az örömre, mert mielőbbi leszállításra dr. Simon András ismét egy 18 patkós tojást rendelt nála. Ezúttal a kabinetiroda kérésére Angliába Lord Rothermer számára. Londonból a fiatal kovácstanonc egy nagyon szép köszönő és elismerő levelet kapott, melyben postafordultával az adatait és a fényképét kérték. Így került be Sallay László, a 17 éves magyar kovácslegény az angol sajtóba és az angolok által szerkesztett „Különlegességek Lexikonába”.

            Ezeket az eredményeket az 1920-as években, tudomásom szerint senkinek sem sikerült elérnie. S ezt nem, mint rekordot kívánom megemlíteni, hanem megteremtését, vagy legalábbis újra teremtését egy népies jellegű iparművészetnek.

 

Csak a szépért, a szebbért érdemes versenyezni

 

            A későbbiekben, különösen a 70-es években Sallay Lászlónak a „Pergőképekben”, majd a „Tojáspatkoló” c. sikeres televízió adásokban történt szereplése után, örvendetesen megszaporodott a tojáspatkolók száma. Ami jó is lenne, ha két rosszirányú vetélkedés ki nem alakult volna. Az egyik rekordra törekvés forma a minél kisebb tojások megpatkolása. S furcsa módon még a sajtó is tápot ad az ilyen, a népművészetünktől távol álló elképzeléseknek. Például a Magyar Vasutas c. lapban egy szenzációt keltő cikk jelent meg 1982. VI. 28-án, „A tojáspatkolás világrekordere”. Ebben a cikkben az író nyilatkoztatja a „világrekordert” a tervei felől és az szerényen így válaszol: „Most, hogy világrekorder lettem, szeretnék újabb eredményeket elérni. Már fecsketojással is kísérleteztem. Eddig ez bizonyult a legnehezebb feladatnak, de végül sikerült egy patkót rávernem.” Őszintén szólva nem tudom mi ebbe a szép? Talán a fecskék fészkét se helyes e célból háborgatni. S talán az eredményeket se érdemes fokozni. Mondjuk az ökörszem, a kolibri, vagy a hangyatojást megpatkolni, mert ugyan kinek, minek és miért?

            A másik sajnálatos versenyőrület az egyre több és több patkó „felverése”. Ez ugyanis egy bizonyos határ átlépése után elrontja az összhatást, az alkotás művészi szépségét, tulajdonképpen azt, aminek az érdekében készül az egész. Ugyanis, ha esztétikailag különböznek is a művészetek egymástól, de a sűrítés, a zsúfolás, az mindre végzetes hatással van. Végül elképzelhető az is, hogy egy mechanikus nagyító segítségével mákszemnyi patkókból és hajszálnyi szegecskékkel ezret is „ráver”, de kinek tetszene ez? S ha netán a szépet szeretők egyikének se? Akkor miért inspirálják ezt a beteges törekvést sokan? Például a televízió „leg-leg” műsora is. Ahová remekül illik a villával történő leves evés, de talán a jó kezű és jó szándékú népies iparművészeknek, a rekord nevében történő ugratása, az nem.

            A tojáspatkolásnak is meg vannak a jó ízléstől diktált határai, és ha azoktól eltérnek, akkor egy szánalmas giccsé fajul az egész.

Úgy gondolom, hogy a népművészetünkhöz értő és illetékes néprajztudósainknak kellene helyére tenni ezt a témát, hogy ez a versengés valóban a szép felé és ne az eltorzulások irányába forduljon. Ez ügyben az első pozitív lépést még 1976-ban, dr. Ortutay Gyula meg is tette. Jó lenne ezt ebben az irányban folytatni.

 

A tojáspatkolás helyes kivitelezése

 

            A döntő az, hogy patkolás legyen, vagyis a patkóknak a tojásra rögzítése ne szurkálással, ragasztással, vagy más módon történjen. Tehát a rögzítő szegek kijöjjenek a tojás héján, mint patkoláskor a ló patájának szarufalán. S természetesen a kijött szegvégeket ugyanúgy szépen le is kell reszelni, mint patkolásnál teszi ezt a kovács.

            A másik meg, ami legalább ilyen lényeges, hogy szépek legyenek a patkók. Egyformák és arányos nagyságúak. Ugyanis a patkók szépsége és a tojáson történő arányos elhelyezése dönti el az egész munka értékét. Egy bizonyos számig érthetően jobban mutatnak a sok patkós tojások, de itt, ha a számok bűvöletébe esik az alkotó és nem vigyáz a patkók egyenkénti művészi szépségére, azok felerősítésének szabályaira és arányaira, akkor egy értéktelen giccsé válik a munkája. Tehát, főleg kezdők, inkább kevesebb patkót tegyenek rá, de az szép legyen.

            Az egy mese, hogy az üllőn kell „ráverni” a tojásra a patkót. Ilyesmiről szó sem lehet a gyakorlatban. Ehhez a szép munkához ügyes kéz, jó arányérzék és nyugodt idegzet kell. Még előlyukasztani sem lehet a tojást, mert egy-kettőre összeroppan. A kifújt tojást nagyon vékony fúróval a patkó 6 lyukának megfelelően kell kifúrni. Egy patkóhoz 6 db lágy anyagú /ón/ szegecske jár. Így érthetően 12 lyukat kell egy patkóhoz fúrni, 6-ot, ahol a patkót rászegezzük, 6-ot pedig ahol kijönnek a szegek. Mindez rendkívüli pontosságot és arányérzéket kíván. Például egy 18 patkós tojás elkészítéséhez 216 lyukat kell fúrni a kifújt tojás héján, ebben az esetben 108 db szegecskére van szükség.

            A Sallay mester az elmúlt évben megpatkolt libatojásra 1356 lyukat fúrt és 678 szeget használt, ugyanis 113 db szép patkót tett rá, kifogástalan arányossággal.

 

Kiállítások és ajándékozások

 

            Sallay László a házában egy szobát kiállítás céljára rendezett be, melyet bárki megtekinthet. A vendégkönyve lassan megtelik a hazai és külföldi látogatók aláírásával és elismerő szavaival. A műhelyébe 1982-ben önálló bemutatót is rendezett és rengeteg látogatót fogadott.

            Jászai Csaba az MTI munkatársa útján a Szovjetunióba is eljutott a 70-es évek elején Sallay László fotója, ami egy patkolt tojással ábrázolja és nagy érdeklődést váltott ki. Annál is inkább, mert ez egy kevésbé ismert, korunkban újjászülető népi iparművészet, ami nagyon tetszetős és egyre többen próbálkoznak vele. Többek között Szibéria egyik távoli városából egy motorgyár igazgatója is megpróbálkozott vele és egy 24 patkós tojást csinált. Ezzel azonban nem elégedett meg, hanem egy turistacsoporttal Magyarországra jött és több tolmáccsal, 16-od magával meglátogatta Sallay László műhelyét Sárosdon. Egy kicsit meglepődött a patkók szépségén és főleg azok felerősítésének módján. Meghívta a mestert Cserjobinszkba és útjának minden költségét vállalta. Egy művészien szép, jellegzetesen orosz, fogatot ábrázoló bronzszobrot ajándékozott Sallay Lászlónak. Manapság is leveleznek és az igazgató elv. a Sallay mestert „tojáspatkoló professzornak” titulálja.

            A tojáspatkolás körül megmutatkozó széles érdeklődés, főleg az országos és megyei népművészeti bemutatókon volt látható. A magyar sajtó számtalan fotót és cikket közölt róla. A turizmus terjedése folyamán sok bel- és külföldi néprajzkutató is eljutott Sallay László műhelyébe. Ezek közül nagyon sokan vásároltak is ezekből a szép darabokból. Például Brigitte Raab néprajzkutató is, aki egy holland újságból szerzett a sárosdi tojáspatkolásról tudomást, 14 db-ot vásárolt egyszerre, különböző múzeumok részére. Idáig több mint300 db-ot csinált Sallay László.

            Vezető magyar művelődési intézményekhez és köztiszteletben álló személyekhez is jutott belőlük. Váncsa Jenő min. elv. aláírásával a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Baráti Köre oklevélben fejezi ki elismerését. Székesfehérvárra az István Király Múzeum részére is ajándékozott belőlük. A dr. Ortutay Gyula számára készített szép 18 patkós tojást 1977-ben már nem tudta átadni és így azt a Dégi Mezőföldi Tájmúzeumnak ajándékozta.

            1975. április 4-én a Magyarországi Szovjet Követség útján Leonyid Brezsnyevhez is eljutott egy tiszteletpéldány.

            Úgy gondolom, hasznos lenne, ha népművészetünknek ez az új ága, ami innen a Mezőföldről indult el, egyre szélesebb körben elterjedne, mert szép, és az összetevői mélyen népünk érzésvilágában gyökereznek. Szépek és mesteriek legyenek, mint a sárosdi kovács patkolt tojásai!

            Ennek megerősítésére csupán egy rövid részletet idézek Kádár Jánosnak az MSZMP Főtitkárának leveléből – amit szintén Sallay László lakásán olvastam -,: „A valóban mesteri munkájához gratulálok.”

 

Szeretik a faluban

 

            Az életéhez mindenkinek hozzátartozik a magatartása is. Ezután ítélik meg az emberek és ettől függ, hogy valakinek milyen lesz a léte, édes e vagy keserű. Sallay Lászlót szeretik a sárosdiak. Néha dohog ugyan - és gondolom joggal -, hogy neki még nem adták meg a „népművészet mestere” címet, de hát minden egészséges embernek van egy kis bánata is. Ellenben durva beszédet, vagy még inkább a ma oly divatos ocsmány hangot tőle nem hallott még senki. Pedig akinek ennyi a dolga, annak mérge is lehet elég. Sőt még másokat is csitít a műhelyben, mert emberi hangok és körülmények között szeret élni és dolgozni. Különösen a lovak oktalan ütlegelése bosszantja. Az is előfordult, hogy a félig megvasalt lovat otthagyta, mert a gazdája trágárul ordított és rugdosta a lovat. Szégyenszemre, így félig vasalva el kellett mennie a fogatnak haza, egy másik községbe. Persze másnap visszajött a gazda megszelídülve és befejezték a vasalást, hiszen nincs a környéken patkolókovács.

            A viccelődést viszont szereti és a mókázásoknak tevékeny résztvevője. Sehol annyit nem nevettek Sárosdon, mint a Sallay mester műhelyében.

Érthetően néha egy kisebb munka elmarad, de annyi van, hogy ez nem is csoda. Azért nem gerjed haragra, ha sürgetik. Igazi jó református ember. Sokszor a bibliából is idéz. Meg az is előfordul többször, hogy egy rászorulttól, vagy jó ismerőstől, kisebb munkáért egy fillért se kér.

„Szerencsés élet” az Övé. A helyes életfelfogása tartja egészségben, meg a munka és az őt mindig szeretettel körülvevő családja. Ennek köszönhető, hogy már tizenöt év is elmúlt e szerény életrajz megírása óta, de a műhelyéből még mindig hallatszik az üllő csengése. Az eddigi számtalan elismerése mellé, 1993-ban a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztertől a Népművészet mestere kitüntetést, és 1995-ben Fejér Megye Közgyűlésének elnökétől a Széchenyi Viktor díjat vehette át. Ilyen gazdag életutat bejárni csak keveseknek adatik meg. Az egész falunk büszke rá és az Önkormányzatunk egyhangúlag Sárosd Díszpolgára Címet adományozta neki.

            Alkotásai sokáig őrizni fogják az emlékét. Juhász Gyula gyönyörű sorai illenek az Ő életére: „Dolgozni föl mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég” Igen, a tevékenysége élteti őt.

            Reméljük minél tovább!

 

Vissza a lap tetejére

 

 

Farkas Gyula

 

 

 Farkas Gyula 1847. március 28-án született itt Pusztasárosdon. Régi, de már elszegényedett nemesi családból származott. Apja uradalmi intéző volt az Eszterházy családnál. A család később Győrbe költözött.

A gyõri bencés gimnázium érettségijének megszerzése után Pestre ment jogásznak. Az akkori Magyarország feltörekvõ ifjúságának szokásos útja volt ez. A jogászból bármi lehetett. Farkas, jogi tanulmányai mellett, nagy érdeklõdéssel foglalkozott zenével. Mindkét választásában csalódott: a helyes önkritikával rendelkezõ ifjú rájött, hogy a zenéhez nincsen elég tehetsége, a jogi ismeretek pedig nem érdekelték. A két megállapítás végsõ következményeként megszakította tanulmányait. A szülõi háznak sem akarván terhére lenni, házitanító lett. A helyes utat nem kisebb ember mutatta meg neki, mint Jedlik Ányos. Az õ tanácsára szerzett fizika és kémia szakon középiskolai tanári képesítést. Működését a székesfehérvári reáliskolában kezdte meg, majd 1874 és 1886 között gróf Battyhány Géza gyermekei mellett újra házitanító lett Polgárdin. Az itt töltött idõ igen hasznos volt számára. A grófi tanítványok gazdagon felszerelt fizikai laboratóriuma az õ számára is biztosította a kísérletezési lehetõséget. 1880-ban matematikából, természettanból és csillagászatból bölcsészettudományi doktorátust szerzett.

            1887-ben a kolozsvári egyetem rendkívüli majd rendes tanára lett. Itt 1915-ig tevékenykedett mint népszerű professzor, dékán és rektor. 1893-ban a páduai Galilei ünnepen az ottani egyetem díszdoktorává avatták. A Magyar Tudományos Akadémia 1898-ban levelezõ és 1914-ben rendes tagjává választotta.

            1915-ben a megromlott látása miatt megvált tanszékétõl. Magányos nyugdíjasként Budapesten élt, és 1930 december 27-én Pestszentlőrincen halt meg.

            Munkássága kezdetén foglalkozott matematikával. Hazánkban működése nyomán indult meg a vektoralgebra és a vektoranalízis tanulmányozása. A késõbbiekben főleg az elméleti fizika volt kedves kutatási és oktatási területe. E téren a matematikát eszköz jellegűnek tekintette, de még e szerepében is fejlesztette, ha fizikai tanulmányai új matematikai eljárásokat igényeltek. Ezek közül megemlíthetjük a lineáris egyenlőtlenség-rendszerek megoldását.

 

Vissza a lap tetejére

 

 

II. Világháborús emlékmű

 

 

            Az emlékművet 1993. május 1-én avatták fel. Palotás József szobrász alkotása.

 

 

„Halott keze nem fogja már a tollat

Behunyt szeme nem lát több éjszakát

Örök világosság kibomló égi láng

Röppen felé a földi füstön át.”

 

 

A harci cselekmények katona áldozatai

 

Atzél Béla, Árkus István, Barna István, Bauer György, Csapó Mihály, Ducza István, Dallos János, Fehér Imre, Fehér Imre, Fellner István, Fülöp András, Gál János, Hekkel János, Hekkel Ferenc, Hingyi Márton, Hanácsik József, Horváth Ferenc, Horváth Ferenc, Horváth Imre, Horváth István, Imre Ferenc, Imre János, Imre József, Jónás István, Jermann József, Jungbiuth Ferenc, Karikás József, Katona Gyula, Kiss Mihály, Kovács Imre, Kovács János, Kovács János, Kovács István, Kovács István, Lakatos Béla, László József, Magyar Ferenc, Magyar József, Máté Mihály, Molnár János, Nagy Ferenc, Nagy Kálmán, Nemes Ferenc, Nemes János, Nemeskei Lajos, Németh József, Novicz József, Papp Ferenc, Pintér József, Polgár Mihály, Puskás Ferenc, Rónás Mihály, Privoczki János, Sütő István, Szegi György, Szentes János, Varga István, Varga Ferenc, Végh József, Virágh György

 

 

Polgári áldozatok

 

Barkóczi Imre, Berényi Mihály, Bogdányi József, Botos Lajosné, Czédula Imre, Decsi Imre, Erdély István, Eöri Kálmán, Fülöp István, Fülöp Lajos, Gyurics János, Hekkel György, Hekkel Györgyné, Horváth Erzsébet, Horváth Erzsébet, Horváth Erzsébet, Horváth Imre, Horváth István, Horváth Istvánné, Horváth János, Horváth József, Horváth József, Horváth Margit, Horváth Mária, Horváth Mihályné, Hujber Ferenc, Kaizer Mária, Kleisz Mihály, Ifj. Kovács Pál, Krepsz János, László János, László Lajos, Loránth György, Loránth Györgyné, Mátai Ferencné, Molnár József, Murai István, Nemes István, Szalai József, Szabó István, Szabó Istvánné, Szabó Lajos, Szabó Lajosné, Szabó Ferenc, Szombath András, Szőgyi Lajos, Szöllősi Ferenc, Varga József, Varga Mihály, Végh István, Vida István

 

 

Elhurcoltak és üldözöttek

 

Deusch Oszkár, Deusch Oszkárné, Goldner Imréné, Goldner Iván, Goldner Zsuzsanna, Goldner József, Goldner Józsefné, Goldner Lipótné, Heisler Géza, Heisler Gézáné, Lehner Ernő, Lehner Ernőné, Medák Nándor, Medák Nándorné, Medák Mária, Medák Miklós, Medák Teréz, Mérő Mandl Imre, Mérő Mandl Imréné, Schwarcz Frida, Weisz István, Weisz Istvánné, Weisz Mária, Weisz Lajos

 

 

Vissza a lap tetejére